Előszó
Mi, akik gyereket nevelünk, időnként szembe kerülünk olyan helyzetekkel, amivel esetleg nem bírunk könnyen megbirkózni, vagy netán arra jövünk rá, hogy újra, és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Ilyenkor jól jön, ha egy külső -elfogulatlan-szemlélő szemével próbáljuk meg nézni a helyzetet, és tanácsot kérünk, kapunk olyanoktól, akik hasonló helyzeteken sikerrel lettek úrrá .
Az alábbi gondolatokat saját tapasztalatokból, az internetről, és ismerős anyukáktól gyűjtöttem össze, akik valamilyen gyereknevelési helyzetben sikerrel alkalmazták ezeket. Volt köztük tanár, és pszichológus is, akik szakmai szemmel is hozzájárultak ennek a kis írásnak az elkészültéhez.
Az alábbiak egyike sem csodaszer, de némelyike talán segít átlendülni egy-egy holtponton.
Először is, amit a szülőnek tudnia kell, az az, hogy a következetesség valóban nagyon fontos. Vajon miért lottózik az emberek többsége, amikor tudja, hogy a nyerési esélye egy a tízmillióhoz?
Mert néha van egy kettes, vagy egy hármas találatunk, abból még nem következik, hogy a főnyereményt is megütjük. Pedig mindenki arra játszik. Ennek a magyarázata az, amint a pszichológia kiderítette, a részleges megerősítés a leghatékonyabb megerősítés. Egyszer-egyszer nyerek, ezért aztán nem merek nem játszani, hiszen ki tudja, talán épp most nyernék… A nevelésnél is ez a helyzet. Ha a szülő ugyanarra a viselkedésre néha ezt reagálja, néha amazt, egyszer enged, másszor nem, az a legbiztosabb módja annak, hogy a kialakuló (esetleg negatív) viselkedést fenntartsa, hiszen a gyerek ugyan néha „nem nyer a lottón”, máskor viszont lesz egy nagyobb találata, és eléri amit akart. Azért már érdemes játszani.
A másik fontos dolog, hogy addig, amíg a szülő nem változtat a magatartásán, addig a gyerek viselkedése sem fog megváltozni. A gyerek nem „magától” lesz olyan, amilyen, jó, rossz, kedves, undok, lusta, vagy szorgalmas, hanem a mi, szülők, és a nevelésünk nyomán alakul a személyisége. Sokszor szoktak arra hivatkozni, hogy „az anyjára ütött a gyerek”, vagy „a nagyapja is pont ilyen-olyan-amolyan volt, de ha mi nem szeretnénk, hogy felnőttként is “pont ilyen-olyan legyen”, akkor nekünk kell tenni valami.
Ha sikerül egy gyereknél elérünk, hogy teszem azt, nagyon rendetlen legyen, vagy mindenért hisztizzen, annak valószínűleg nem a gének az okai, hanem -legnagyobb sajnálatunkra- mi magunk, szülők. Természetesen a gének jócskán közrejátszanak az alapvető temperamentum kialakulásában, de, hogy aztán ezek milyen irányt vesznek, az a mi felelősségünk.
A másik rossz hírünk azt, hogy ha egyszer elrontottunk valami, akkor azt nehéz lesz kijavítani. Elsősorban azért, mert nekünk magunknak kell változtatni a viselkedésünkön. Ha mi nem változunk/változtatunk, akkor teljesen felesleges azt várnunk, hogy a gyerek majd „kinövi”, vagy majd csak elmúlik a számunkra kellemetlen viselkedése.
Mindenkinek vannak sémái, hogy bizonyos helyzetekben hogyan viselkedik, ami vagy beválik, vagy nem. Ha nem válik be, mert mindig újra és újra előkerül ugyanaz a probléma, olyankor kell egy másik megoldást keresnünk. Hiszen lehet még hangosabban kiabálni, vagy még jobban megverni, de ha mindig ide lyukad ki az ember, akkor ideje van a nézőpont, és viselkedés váltásnak. Egy hasonlattal élve: attól még, ha jobban nyomom a ceruzát a papírra, nem lesz jobb a fogalmazvány. Legfeljebb kilyukad a papír.
Nna, ennyit mára, legközelebb folytatom.
