És még néhány gondolat:
Ha elszántuk magunkat, hogy megpróbálunk változtatni -magunkon, és – a gyerek viselkedésén, számítsunk rá, hogy ez nekünk is rossz érzést okozhat. Ha például eddig egyszer sem léptünk fel erélyesen, akkor talán visszarettenünk attól, hogy határozottak legyünk, úgy érezhetjük magunkat, hogy „mi vagyunk a gonosz szülő” aki kegyetlen a gyerekkel. (Ez nem igaz.) Hogy nekünk is jobb érzésünk legyen, meg a gyerek se érezze magát rosszabbul az „új szülő” miatt, ezért javasoljuk, hogy próbáljunk meg kicsit jobban odafigyelni a gyerekre, olyankor is, amikor nem rossz. Kapjon a szokásosnál kicsivel több szeretgetést. Teljes figyelmünkkel forduljunk felé mindig, amikor valamit mondani, vagy mutatni szeretne. Ne legyen fontosabb az, amit egy felnőtt mond, csak azért, mert az felnőtt. Nem kell persze félbeszakítani egy fontos megbeszélést, de jelezzük a gyereknek, hogy hallottuk, hogy szólt hozzánk, és amint a mondatot befejeztük, rá fogunk figyelni. Vegyük komolyan a kéréseit, közlendőit. A gyereknek nem „hallgass a neve”.
A kisgyerek olyan jószág, akinek a szülőből soha nem elég. Manapság nagyon nehéz elegendő időt szánni a kicsikre, de próbáljunk meg velük lenni rendszeresen, önszántunkból játsszunk velük időnként, kérjük meg őket, hogy segítsenek nekünk csináljunk együtt amit csak tudunk. Mi ismerjük legjobban a gyerekünket, próbáljuk meg kitalálni, hogy melyik „részünkre” van leginkább szükségük.
Tudom, tudom, könnyű ezeket mondani, annál nehezebb kivitelezni. De egy próbát talán megér… 
