Budavári palinka és kolbászfesztivál plakátja

További furcsaságok is láthatóak még a képen, mert a legényen például autóskesztyű van,  és a derekára pedig egy -leginkább akasztófára való kötélre emlékeztető – kötél csavarodik.

Előbb ledönti az orosz matrjoskát, aztán feköti magát? Vagy mire készül voltaképp?

Nos én nem vagyok közgazdász, de nem is hiszem, hogy a fejlődés a végtelenségig tarthat.
Nagyjából az 1769 óta, amikor elkezdődött az ipari forrdalom, azóta azon dolgozik az emberiség egyre nagyobb hányada, hogy gépekkel helyettesítse a munkaerőt. Szegény, szegény embereknek ne kelljen olyan sok, és olyan nehéz munkákat végeznie.  Vagy még inkább:  a vállalatoknak minél több bevétele legyen, minél kevesebb kiadással. Nos megállapíthatjuk, hogy sikerrel jártunk. A gépek ma olyan sok mindent elvégeznek helyettünk, hogy gyakorlatilag nem maradt munka az embernek. Ez nem volna baj akkor, ha a munka nélkül maradt milliók is meg tudnának élni. De sajnos nem így van. Manapság már a népesség háromnegyede nem dolgozik, ennélfogva jövedelme sincs, és ebben a civilizációban az élet fenntartásához egy “pénz” nevű fogalom birtoklására van szükség. Azért írtam “fogalmat” mert a pénz igazából ma már nem is létezik, elég egy darab műanyagkártya, egy bejegyzés egy számítógépen, egy virtuális követelés és egy igérvény a szerződés két oldalán.
Nézzük csak: 10 emberből 3 gyerek, vagy diák. Másik 3 nyugdíjas, vagy beteg. Marad négy, ebből 1-2 munkanélküli. Marad 2-3 ember, aki eltartja az összes többit. Ha egy ősközösségben 10 emberből csak 2 vadászott, és gyüjtögetett volna, és a maradék 8 otthon üldögélt volna a barlangban, akkor valószínűleg rövid időn belül kihaltunk volna.
A helyzet nem úgy tűnik, mintha javuló tendenciát mutatna.

Érdekes módon, vannak még a világon olyan helyek, ahol nincs szükség pénzre ahhoz, hogy az ember életben maradjon. A hagyományos társadalmakban, – amikből sajnos egyre kevesebb van ma a világon- a törzsi emberek csoportja egy jól meghatározott minta szerint működik, amiben mindenkinek megvan a hasznos szerepe. Nincs olyan, hogy munkanélküli, perifériára szoruló, éhező, és hajléktalan. A gyerekek, ahogy nőnek, nem iskolába járnak, hanem folyamatosan egyre komolyabb feladatokat kapva megtanulják mindazt, amit a felnőttek, és szép lassan belenőnek a csoport által elvárt szerepekbe. Nem kell 12-16 évesen  előre eldönteniük, hogy mire fognak felnőttként specializálódni. Nem kell gondolkodniuk olyan, teljesen értelmetlen szakmákon, hogy khmm.. marketing szakember legyek, vagy netán pénzügyi befektetési tanácsadó. És mindemellett senki sem haszontalan és felesleges. Az idősebbek sem ülnek a babérjukon, “én már nyugdíjas vagyok, nekem nem kell dolgozni”, ők is részt vesznek a törzs életében, annyira, amennyire egészségi állapotuk, és felhalmozott tudásuk engedi.

Nem tudom mi a megoldás, de abban biztos vagyok, hogy ez a nyugati civilizáció,  élettől, evolúciótól, földtől, növényektől, állatoktól teljesen elidegenedett életforma nem tartható fenn a végtelenségig.
És, hogy egy kis további olvasnivalót adjak, ajánlom Endrédy blogját: http://endredy.wordpress.com/

Fehér folyosók, kongó léptek
Reménykedsz, talán jönnek érted
Jönnek és visznek haza
Akkor lemarad tőled a rémségek hada

Elhalnak, nem érted jöttek
Maradnak a fehér falak, melletted, fölötted
Szeretteid kik látogatnak,
Nem is! Hisz mind itt vannak.

Agyadban sikoly, hol vagyok?
Aztán rájössz, ezek otthoni illatok.
A réten játszol kislányként, jön érted apukád
A mező túl felén, fiad vár Rád

Sötétség mi rád tolul
Ismeretlen tárgyak vesznek körül
Ismeretlen emberek
Segítsetek, segítsetek!

Apró kis vérerek
Lüktető véredet
Vinnék.
De nem lehet.
Segítsetek!

Sejtek, téboly, lassuló értelmed, küzdenek.
Kutatják emlékeid
Fehér folyosón konganak lépteid.
Előtted ajtó tárul,
Egyszer,
Szabad leszel.

Addig a léptek jönnek, közelednek,
Lehet, hogy érted jönnek?
Hazavisznek

Mindenki itt van, aki szeret
Férjed, ki rég elment újra itt ül Veled
Nővér kiabál, itt a reggeli
Nem tudja, hol jártál, nem is sejtheti

Agyad küszködik, de már nem tudsz róla
Éjszakák jönnek, rávetül árnyuk csukott ajtókra
Ki zárta be? Te magad? Vagy más?
Jön az álom, megváltás, vagy látomás?

Fiatal vagy és szép,
Ebédet főzöl, takarítasz,
Ha gyermeked beteg
Mellé ülsz, úgy virrasztasz
Nem vagyok beteg!

Mert nem ért meg senki,
Legjobb volna már hazamenni
Árpádföldre, vagy Zalába?
Vagy csak a xxxxx utcába?

Mert nem ért meg senki,
Legjobb volna már hazamenni
Sikoly agyadban azt mondja, nem lehet
Miért? Hát nem vagyok én beteg!

Apám is itt volt, segített anyámnak
Testvéreim is otthon, Rám várnak
Megyek! Pedig
Az előbb otthon voltam
Vizeletszag volt, pedig most mostam.

Csend van, alszik, mindenki,
Megpróbálok, most! Hazamenni
Vár a család. Valaki van melletted.
Sikoly fejedben. Miért vagyok itt?
Ilyent nem tehettek Veled
Ugye, mondjátok már!
Nem vagyok beteg?

Aztán megnyugszol, kisfiad itt van
Nővére simogatja
Férjed a konyhában kávéját kavarja

Csupa fehér minden, rád dőlnek a falak
Ez nem a te szobád!
A folyosón nővér szalad
Jövő héten végre hazavisz.
Megígérte fiad.

Összepakolsz, úgy várod.
Jaj, csak jönne már
Villany gyullad, a nővér kiabál
Veled!

Pedig csak takaród adtad rá
Hiszen még gyerek!
Hát nem látja senki?
Nem vagyok beteg!

Végre itt vannak a gyerekek
Magányodat oldani
Örökre ott maradnak veled

Kutyád is van
Öledben macska hever
Lányod ebédet főz
Fiad később jön el

Vagy ő fekszik itt?
Mit keres kórházban?
Nővér jön
Takarít a szobában s veled, perel
Nem vagyok beteg!
Hát nem hiszik el?

Hallom kulcs zörög
Kiszólok
Nyitom már, jövök

A fehér fal eltűnik
Hazamegyünk
Várj! Én itt lakom.
Most hova megyünk?

Haza, hol nyílnak az orgonák
Hol nem fehérek a falak
S az a Te szobád!

Aztán, lassan elmúlnak az orgonák
Nem virágzik, nem virul tovább a nyár.
Lassan, osonva jő,
Mindent elborít, eltakar a homály

CSAK ENNYI

Félbehagyott
Versek szegény, halkuló rebegése,
Félbehagyott
Sírás halkuló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küszködés békélt, mindegy-legyintése,
Csak ennyi, lásd,
Halkuló, békélt, mindegy-éltem vége.

Jó itt nekem
Kis, hajnali kávéház-zugban,
Jó itt nekem,
Hajnali, csendes mélabúban,
Jó itt nekem
Lassacskán, szépen végit várnom,
Csak ennyi, lásd,
Hajnali csendes elhalálozásom.

Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta gyáva és ügyetlen,
Csak sose sírj,
Nem illet engem itten joggal semmi,
Csak ennyi, lásd,
Köszönni illedelmesen és menni.

Áldott az élet
Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik,
Áldott az élet
Keze felém is illendően nyílik,
Áldott az élet,
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd,
Csendeske, fáradt rezignáció.

Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.

Ha elszántuk magunkat, hogy megpróbálunk változtatni -magunkon, és – a gyerek viselkedésén, számítsunk rá, hogy ez nekünk is rossz érzést okozhat. Ha például eddig egyszer sem léptünk fel erélyesen, akkor talán visszarettenünk attól, hogy határozottak legyünk, úgy érezhetjük magunkat, hogy „mi vagyunk a gonosz szülő” aki kegyetlen a gyerekkel. (Ez nem igaz.) Hogy nekünk is jobb érzésünk legyen, meg a gyerek se érezze magát rosszabbul az „új szülő” miatt, ezért javasoljuk, hogy próbáljunk meg kicsit jobban odafigyelni a gyerekre, olyankor is, amikor nem rossz. Kapjon a szokásosnál kicsivel több szeretgetést. Teljes figyelmünkkel forduljunk felé mindig, amikor valamit mondani, vagy mutatni szeretne. Ne legyen fontosabb az, amit egy felnőtt mond, csak azért, mert az felnőtt. Nem kell persze félbeszakítani egy fontos megbeszélést, de jelezzük a gyereknek, hogy hallottuk, hogy szólt hozzánk, és amint a mondatot befejeztük, rá fogunk figyelni. Vegyük komolyan a kéréseit, közlendőit. A gyereknek nem „hallgass a neve”.

A kisgyerek olyan jószág, akinek a szülőből soha nem elég. Manapság nagyon nehéz elegendő időt szánni a kicsikre, de próbáljunk meg velük lenni rendszeresen, önszántunkból játsszunk velük időnként, kérjük meg őket, hogy segítsenek nekünk csináljunk együtt amit csak tudunk. Mi ismerjük legjobban a gyerekünket, próbáljuk meg kitalálni, hogy melyik „részünkre” van leginkább szükségük.

Tudom, tudom, könnyű ezeket mondani, annál nehezebb kivitelezni. De egy próbát talán megér…

1. Állítsunk elérhető és vonzó célokat a gyerek felé. Ha egy nap nincs probléma, akkor este jutalmat kap. Vehetünk például egy nagyobb adag matricát, valami olyan témában, amit a gyerek szeret, Pókember, repülők, Micimackó, bármi, és készítsünk heti/havi matricagyüjtő táblát, amit kitehetünk például a hűtőre, vagy bárhová szem elé. Este, ha aznap nem volt gond, a gyerek kaphat, választhat egyet, amit felragaszthat arra a napra. Csak egyet. Ne engedjük, hogy elkezdjen többet kunyerálni. (Vágjuk szét a lapokat önálló képecskékre, hogy ne legyen vita abból, hogy ő az egész lapot értékeli „egy”-nek, mi pedig csak egy képet.) Így ő is látja a haladást, meg a szülő is együtt örülhet vele, ha elérik, hogy pl. lesz olyan hét, amikor minden napra került matrica. De vegyük nagyon komolyan a matricák adását, csak akkor kapjon, ha tényleg nem volt baj, különben értelmét, értékét veszti.
2. Nagyobb gyereknek,- aki már érti a számokat- bizonyos számú matrica összegyűjtése után adhatunk valami kicsit komolyabb ajándékot is. Beszéljük meg vele, hogy hány matricának kell lenni a lapon ahhoz, hogy meglegyen az ajándék.
3. Természetesen más módot is találhatunk a jutalmazásra, törjük egy kicsit a fejünket.
4. Gyakoroltassuk vele a türelmet. Adjunk neki olyan apróbb játékokat, feladatokat, amikhez türelem kell. No nem kell borsót válogatnia, mint Hamupipőkének, de például valami összerakós játék, vagy türelmet igénylő foglalatosság, olyan, amit a gyerek élvez, apróbb előrelépést jelenthet.
5. Esetleg gyakoroltathatjuk vele a várakozást is, ami arra jó, hogy rájöjjön, nem kaphat meg mindent azonnal, de érdemes türelmesnek lenni. Önszántunkból ígérjünk valami jó szórakozást, amit például 10 perc elteltével fogunk elkezdeni. (Ne a gyerek erőszakolja ki a játékot, hanem saját magunktól ígérjünk valamit.) Megmutatjuk az órán, hogy mikor ér oda a mutató, és kérjük meg, hogy figyelmeztessen minket, ha itt az idő. Fontos, hogy valóban rendelkezésre álljunk, akkor, ha letelik a 10 perc.
6. Ha a gyerek például nem hajlandó megcsinálni a leckéjét,  akkor ne egyszerre csináltassuk meg vele az egészet, hanem apránként, kisebb feladatokra bontva. Egy gyereknek, aki még nem szokott hozzá a rendszeres tanuláshoz, borzasztó nehéz átlátnia, hogy mi mennyi ideig fog tartani, és végtelenségnek érzi a házi feladathoz szükséges időt. Kezdjük mindig a könnyebb feladatokkal, mert az azonnali sikerélményt nyújt. 10-15 percnél többet ne töltsünk egy-egy munkával, utána kapjon szünetet, esetleg apróbb jutalmat. Mondjuk meg neki, hogyha MOST azonnal megcsinálja az első két feladatot, akkor anya mesél, vagy játszik vele valamit utána, ugyancsak 10-15 percig. Utána lehet folytatni a nehezebbekkel, ugyanígy. Tartsuk be azt is, hogy ha letelt a játékra szánt idő, akkor AZONNAL fogjunk bele a következő feladatba, ne hagyjuk, hogy újra húzza az időt. Első időben így kissé talán lassabban fog elkészülni az egésszel, de ha bejáratódik a módszer, akkor apránként lehet növelni a feladatokra szánt időt.

Most ennyi…

1. Gondoljunk meg kétszer is, mielőtt nemet mondunk valamire. Ami csak a lelki békénkbe belefér, azt inkább engedjük meg azonnal, amint felmerül, de ha nemet mondunk valamire, akkor viszont minden körülmények között tartsuk magunkat a nemhez. Ha üvöltés, hiszti van, vagy ha a gyerek a földhöz veri magát, akkor is. És a hisztit ne olyasmivel próbáljuk lecsillapítani, hogy pl. ha abbahagyod, akkor majd megkapod, amit akartál. Vagy kapsz egy hasonlót. Mert ezzel csak azt érjük el, hogy a gyerekben rögzül az elképzelés, miszerint „ ha hisztizem, akkor elérem a célomat” Ezt még a hiszti ELŐTT mondjuk neki. Talán nem kerül sor a hisztire. Ha viszont már belefogott, akkor ne kapjon semmit.
   
2. A gyerek a hisztivel elsősorban a figyelmünket akarja felhívni, tehát elsődleges feladatunk, az, hogy az üvöltést figyelmen kívül hagyjuk, különben a kölök eléri a célját. Ez nagyon nehéz lesz. Ameddig csak bírjuk cérnával, addig nyugodtnak kell maradnunk. Ha mi is üvölteni kezdünk, és megverjük, abból a gyerek azt vonja le, hogy az nyer, aki hangosabban tud üvölteni, illetve aki a nagyobbat tudja ütni. Nem az lesz a következtetése, hogy „ejnye, no, a kiabálás nem szép dolog, inkább abbahagyom”.
3. Ha valóban elhatároztuk magunkat, hogy változtatni akarunk, akkor ezt beszéljük meg a gyerekkel is. Legyen tudatában annak, hogy „ezt a fajta viselkedést” „ez és ez fogja követni.” Például elmondhatjuk neki, hogy ha legközelebb szeretne valamit, és azt netán nem kaphatja meg, de erre hisztizni fog, akkor mi először figyelmeztetjük, de ha harmadik figyelmeztetésre sem áll le, akkor be fogjuk csukni a szobájába 5 percre. Ha még nem ismeri az órát, akkor mutassuk meg neki a nagymutatót, hogy „amikor az ideér, akkor foglak kiengedni” Ne mondjuk azt, hogy majd akkor jöhetsz ki, ha én majd megengedem, mert ez kényúri viselkedés, és mi nem kényurak szeretnénk lenni, hanem egy beidegzést akarunk megváltoztatni.
4. Próbáljuk meg megakadályozni a hisztit rögtön akkor, amikor elkezdi. Amint látjuk, hogy hamarosan az lesz belőle, azonnal, és határozottan figyelmeztessük. Mondjuk meg neki, vegyen erőt magán, mert ezt nem hallgatjuk tovább, emlékezzen arra, hogy megbeszéltük, hogy mi jár a hisztiért. Ha abbahagyja, jó, ha nem, tegyük meg, amit korábban beígértünk érte. Nagyon fontos, hogy belülről is legyünk elszántak, mert nagyon élénkek az antennáik, és azonnal észreveszik, ha megingunk, vagy, ha látják a bizonytalanságot.
5. Szabhatunk időkorlátot, vagy térkorlátot is, egy-egy „rossz” viselkedés megtorlására. A „nem jöhetsz ki a szobádból öt percig”, ez tér, és időkorlát is egyben. A ráció ebben az, hogy eltávolítjuk magunktól, és a szituációtól a gyereket, miáltal azt az érzést sugalljuk neki, hogy „hiába hisztizel, a hisztit én nem hallom meg. Ha abbahagyod, akkor szóba állok veled újra.”
   

Folytatása következik…

Meg kell értenünk, hogy a gyerek szempontjából (valószínűleg) egy teljesen ésszerű viselkedés az, amiről mi le szeretnénk szoktatni, úgyhogy ha nem tesszük ÉRDEKELTTÉ abban, hogy ő is akarjon változni, akkor hosszú távon nem fogunk sikert elérni. Mindenképpen arra kell törekednünk, hogy a gyerek jobban járjon azzal, ha megváltozik.

A gyerek szempontjából a verés elkerülése nem egy kívánatos „cél”. Többnyire minket, felnőtteket sem az motivál a munkahelyünkön, hogy a főnökünk ne szidjon le, hanem az, hogy el akarunk érni valamit. Több fizetést, jobb munkakörülményt, vagy akár csak a jól elvégzett feladat örömét. A szidás, verés elkerülése nem vonzó, elérni való vágy, senki számára.

A következőkben megpróbálunk pár tippet adni ahhoz, hogy, egyrészt az akut helyzeteket hogyan oldhatjuk meg, másrészt arra, hogy hosszabb távon miket vethetünk be.

1. Gyorssegély kicsikhez. Ha észrevesszük, hogy a gyerek éppen kezdi magát belelovalni egy hisztibe, és még úgy látszik, hogy esetleg le lehet állítani, akkor megpróbálhatjuk elvonni a figyelmét egy pillanatra, valami vicces, érdekes dologgal. Ha szerencsénk van, akkor körülnézve találhatunk valamit, amibe belekapaszkodhatunk, egy reklámmal ellátott buszt, villamost, színes plakátot, bármit, amire felhívhatjuk a figyelmét. Ha nem találunk semmit, akkor ki is találhatunk valamit: Nézd, apának zöld lett a füle! Ha sikerül pár pillanatra elterelnünk a figyelmét, akkor talán kibillen a hiszti körből, és megpróbálhatunk beszélni a fejével.

További tippek a következő írásban…

Első körben az a cél, hogy egyszerre csak egy, legfeljebb két dologban próbáljunk meg valamit elérni, azaz egy minimálverziót célul tűzni. Érdemes időkorlátot is szabni hozzá, mondjuk azt, hogy ezt-és ezt a -számomra- rossz tulajdonságát szeretném megváltoztatni, és erre rászánok egy-két hónapot. Azért érdemes az időt is meghatározni, mert akkor beláthatóvá, és mérhetővé válik, hogy értünk-e el haladást, és magunkat is megerősíthetjük ezzel, hogy jó úton járunk-e.

Érdemes olyan szemmel is végiggondolni a dolgokat, hogy a gyerek egy-egy számunkra rossz tulajdonsága az ő szemszögéből lehet, hogy egyáltalán nem „rossz tulajdonság”, hanem nagyon is hasznos. Például, ha a nagyobb gyerek a kisebbtől mindig elveszi a játékot, és ebből veszekedés lesz, akkor ez az akció a gyereknek egyáltalán nem „rossz”, hiszen egyrészt hozzájut a tárgyhoz, másrészt az énképét erősíti, miszerint ő a nagyobb, erősebb, ami egy hasznos tulajdonság az életben. Vagy, ha a gyerek hisztit rendez egy csokiért a boltban, és a hiszti végén hozzájut a csokihoz, akkor az ő szemszögéből nézve ez egy nagyon is ésszerű viselkedés, hiszen egyrészt hiszti nélkül nem jutott volna hozzá, másrészt meg „élvezheti” a szülő osztatlan figyelmét. (Sok esetben, amikor a gyerek nem kap elég figyelmet a szülőktől, akkor kénytelen kiprovokálni akármilyen módon is a figyelmet. Még a szidás is jobb a gyerek számára, mint az, ha nem figyelnek rá a szüleik. Hiszen akkor csak és kizárólag vele foglalkoznak, és nem mással. Miért is hagyna fel vele?

Az első és legfontosabb dolog, hogyha meghatároztuk az elérendő célt, a rászánt időt, az az, hogy NAGYON erősítsük meg magunkat, és KÖVETKEZETESEN tegyünk meg mindent, amit elterveztünk. Ha ugyanolyan szituációban, egyik alkalommal engedünk, egy másik alkalommal meg szigorúak vagyunk, akkor semmi változást sem fogunk elérni. Ezért érdemes először csak egy egy-két napot, vagy egy hetet kitűzni magunknak, hogy eldőljön, képesek vagyunk-e arra, amit elterveztünk. Ha nem megy, – mármint, ha NEKÜNK nem megy egy bizonyos formában a következetesség- akkor válasszunk egy másik technikát. Hátha arra képesek leszünk.

Folytatása következik…